Testvéri Kötelék

Mind a két farkas felém vette az irányt. Nem tudom miért...de nem volt bennem félelem. Mikor pedig a farkasok ledöntöttek a földre...csak morogtak rám de nem haraptak meg vagy karcoltak szét. Én csak elcsodálkozva néztem a két állatot. - Jade, Nil! Hányszor mondtam már nektek! NEM TÁMADUNK EMBEREKET! - Szólt a farkasokra a sötétből egy női hang.  Mind a két állat lemászott rólam és a sötétbe rohant. Én továbbra is a földön ültem oldalra döntve fejem az elcsodálkozástól. De még gondolkodni sem érkeztem el azon,hogy ki lehetett a hang tulajdonosa,hogy a sötétségből előlépett ő...Beatrice... a szám elé helyeztem kezem,hogy ne sikítsak fel boldogságomban..hisz...a lányom...él..és végre megtaláltam őt..vagy inkább ő engem..bár nem hinném,hogy tudja ki vagyok.  - Ezek...az állatok a te tulajdonodban vannak? - végül kezdtem el a beszélgetést.. - Hmm?? - Kit neveztél te állatnak? - szólalt meg az árnyékból egy fiatal férfi hang. ...

xxxx év. London. Kellemesen meleg szél fújt. A levegő nagyon friss volt hisz egész éjjel eső esett. Összehúzva magamon őszi kabátomat ballagtam a főtéren és nézegettem az engem körülvevő emberek arcait. De a mosolygó gyerekek arca miatt szívem összehúzódott szemem pedig könnyekben álltak....az elején. Hisz ébredésem után oly annyit sírtam,hogy már könnyeim sem maradtak. Csak élettelen tekintet. Egy lócán foglaltam helyet,hogy megpihenjek már órákon át tartandó sétám után. Csak ültem és bámultam az égen úszkáló felhők ezreit. A galambok turbékolása és más madarak csicsergése nyugalmat hozott szívemre és a rossz kedvem eltűnt. Már épp indulni készültem,hogy fojtathassam sétámat mikor egy kislány futás közben esett fel nem távol tőlem. Nem tudom miért de én egyből oda siettem. Lábra állítva a gyereket leporoltam a ruháját. A kislány szemeit dörzsölgette a könnyek miatt és zokogott. És automatikusan magamhoz öleltem őt. Egy két perc elteltével egy fiatal nő is hozzánk sietett. Amint...

Tomboló vihar. Eső. Szél. Mennydörgés. Villámcsapás. Borzasztó éj a mai. Ekkora eső záport már rég nem látott az ember. utoljára jó 100 évvel ezelőtt volt ilyen..mesélte egy öreg férfi akinek anno még édesapja mesélte. Mintha a természet valakit vagy valamit keltegetne egy mély álomból. Hatalmas vihar...egy óriási méretü birtok mely emberektől elzárta kapuit egyszer csak kinyílott egy hatalmas zajt csapva. Egy újabb hatalmas villám mely egy szobát világított be szakadt függönyön keresztül. A mennydörgés mely erős tombolásával ébreszteni akar. Egy fiatal pár mely mély örökkévalónak való álmot aludt...az a vihar...megszakította az örök álmot s lélek nyugalmat. Kinyílt vörös szempár. Az örök fiatalsággal rendelkező fiatal lány kinyitotta szemeit. Az örökké tartó álom véget ért. Elis: - Hé Alan...te miért nem ébredsz fel? miért alszol még tovább? Netán úgy döntöttél,hogy magamra hagysz? ha igen...akkor miért? mit tettem én ellened? és hol van Beatrice? ő miért nincs itt velünk? ...

Bad End Borzalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban aztán azt,hogy valami forró folyadék folyik a mellkasomból. Próbálva a szemeimmel meglátni a körülöttem lévő személyeket láttam a vér tócsát is amelyben feküdtem. Láttam Alan könnyező szemeit és éreztem,hogy magához ölel. Beszélt valamit de én már nem értettem. Utolsó erőmet összeszedve megemeltem kezemet és Alan arcára helyeztem miközben enyhén elmosolyodtam. Ő a kezem felé helyezte tenyerét aztán megpuszilta azt. A könnyek nem álltak el. A vér egyre jobban ömlött a mellkasomból és a számból. Már lélegezni sem tudtam a sok vértől a torkomban és elkezdtem fulladozni. Alan a számra helyezte ajkait és elkezdte inni a véremet abban reménykedve,hogy így talán könnyebben fog menni a lélegzés aztán felszedve engem a földről elvitt valahová. Már a szemeimet sem bírtam tovább nyitva tartani...nem maradt egy csepp erőm sem. Lassan becsukva szemeimet az utolsó lélegzetem hagyta el ajkaimat.... ********************** Alan szemszöge ...

* **************************** Egy évvel később ***************************** Alan és én még mindig a szüleink halála után kutakodtunk....már több mint egy éve fojtattuk....de szinte eredménytelenül. Mostanában Alan egyre gyakrabban felhozza azt a témát,hogy már ideje lenne hazamennünk. „De hisz ez a mi otthonunk” válaszoltam neki mindig amire ő csak sóhajtott és annyit válaszolt,hogy „ nem...ez nem az a hely ahol lennünk kéne” és mindig témát váltott nehogy veszekedés legyen a végeredmény. Egy rész értettem miért akar ennyire elmenni innen....hisz...már háromszor is majdnem elvesztettem az életemet amíg itt voltam...de én nem akartam elmenni innen...épp ezért is folyton húztam az időt néha pedig úgy tettem mintha nem is halottam volna mondanivalóját. Nem akartam elhagyni ezt a helyet egészen addig amíg nem derítek ki mindent...de Alan folytonos nyavalygása...egyszerűen rákényszerített arra,hogy beleegyezzek és elutazzunk innen vissza Mikihez. Jelen pillanatba...

Már egy hét telt el a hazatérésünk óta Londonból. Alice még mindig elég gyenge és törékeny volt de az állapota már lassan kezdett javulni ami nagyon is boldoggá tett. Szokás szerint reggelit készítettem a konyhán és vittem Alicenek a szobájába mivel neki még pihennie kellett a történtek után hisz úgy sem bírt még járni a saját lábain. Lassan felmentem a második emeletre s megállva az ajtó előtt sóhajtottam egy nagyot aztán bekopogtam. Amikor meghallottam az „ engedélyt” ahhoz,hogy bemehessek beléptem az ajtón s odasétálva a húgocskámhoz átnyújtottam neki a reggelit. - Jó reggelt Alice. - Jó reggelt bátyus. - Hogy Érzed magad? - Jól... - Már megint ezek az egy szavas válaszok...kezdem újra azt hinni,hogy beléd szált valami lélek. - Tévedsz. Minden rendben van. Alice nyugodt arckifejezéssel elkezdett enni én pedig csak nyugodalmas arccal néztem rá aztán felállva az ablakhoz mentem s széthúzva a függönyt kinyitottam azt,aztán újra Alic...