Testvéri kötelék második felvonás 7 Rész : "Emlékképek?"

Ezzel elhagytam a szobámat és becsaptam az ajtót s elindultam a hosszú folyosókon nyugalmat és egy kis csendet keresve. Elég ideges voltam ezért észre sem vettem,hogy már egy számomra ismeretlen kastély részen bolyongtam. De csoda történt...egy cseppet sem ijedtem meg hanem pont fordítva...kíváncsi lettem erre a helyre.Elég sötét volt.Szinte csak pár ablak világította be az egész végtelenségig hosszúnak tűnő folyosót.Szokatlanul számomra az ablakokon fekete és vér vörös színű függönyök lógtak amik csak hozzáadtak egy kanállal a folyosók gótikus kinézetéhez.A folyosókon nem voltak szobák.....egy sem.Ez fura volt.Egyszer csak egy elágazáshoz értem.Jobbra,balra vagy visszafelé is tudtam menni.Egy kisebb gondolkodás után először úgy döntöttem,hogy balra megyek aztán pedig később felfedezem a jobb oldali folyosót is.

Egy jó ideig csak bolyongtam a sötétben és nem találtam szembe magam semmi érdekességgel ezért már kezdve feladni a reményt épp már visszafelé készültem menni amikor valami elsuhant mellettem.Gyorsan hátra fordultam de nem láttam meg semmit és senkit.Az elején csak azt hittem,hogy a szél volt...de mivel az ablakok zárva voltak ez a teória egyből kiesett így hát elindultam tovább.

Folyton az az érzés fogott el,hogy valami vagy valaki figyel engem.Megállás nélkül tekinteteket éreztem magamon.Nem nagyon tetszett nekem ez az egész de akkor sem hátráltam meg és csak haladtam előre.Egy újabb elágazással találtam szembe magam.De most Balra vagy előre tudtam haladni.Én újra a bal oldalt választottam.Újra egy jó húszon öt percig sétáltam s a folyosó végén egy ajtót vettem észre.Egyből odarohantam.Körbenéztem.Nem volt ott senki.A kilincsre tettem a kezem,hogy kinyithassam az ajtót de nem akart kinyílni. Már azon kezdtem gondolkodni,hogy jobb lesz ha itt hagyom az ajtót és visszamenjek...de....ha egyszer az ajtó zárva volt....ez csak is azt jelenthette,hogy valami nagyon értékes dolog rejlik mögötte.Győzött a kíváncsiság. Bármilyen áron ki akartam nyitni azt az ajtót.Használtam a hajcsatomat de az nem segített. Akkor jutott eszembe,hogy félvér vagyok és képes vagyok bármit vagy bárkit befagyasztani.Nem haboztam és befagyasztottam az ajtót.Aztán egy szép lyukat törve benne már könnyű dolgom volt és sikerült vére kinyitnom az ajtót.Magabiztos léptekkel ballagtam be a terembe de amint beléptem és körülnéztem a magabiztosság egyből eltűnt. A szoba a „ hozzá vezető úthoz” képest nagyon fényes volt.Minden hófehér színekben pompázott.Mintha a saját szobámba kerültem volna de nem.Ez nem az én szobám volt.

Az ágyhoz sétáltam és egy fekete esküvői ruhát láthattam. „Miért pont fekete? „ tettem fel magamnak a kérdést és megérintettem a ruhát.Egyből valami furcsa „ emlékképek?” bukkantak elő a fejemben és én véletlenül sem tudtam kinek lehettek az emlékei.Hisz...én nem szerepeltem bennük.Egy hosszú fehér hajú és karcsú testalkatú nőt láttam.Nagyon hasonlított anyára de a tekintete....teljesen üres és élettelen volt.

Na és persze a szemszín is különbözött anya szemszínétől. De a külseje...tényleg mintha anyáé lett volna.Csak,hogy sajnos nem volt már szerencsém ahhoz,hogy élőben is láthassam a szüleimet.Még amikor Alannal egészen kicsik voltunk pontosabban alig,hogy betöltöttük az első életévünket valaki meggyilkolta őket.

De most nem ez volt a fontos.

Egyből levettem a kezemet a ruháról.Szerencsére amint megtettem ezt az „emlékképek” eltűntek. De a fejem majd ezer darabra szakadt.Annyira fájt,hogy azt hittem megőrülök.A földre rogytam.Kikerekedett szemekkel néztem előre segítségért könyörögve.De nem jött senki.De miért is jönne bárki is? Hisz senki sem tudta,hogy hol vagyok.És méghozzá én magam sem tudtam pontosan,hogy hol lehetek jelenleg...

A fejfájás egyre erősebbé vált.Nem bírtam tovább. Felsikítottam a fájdalomtól.Már ahhoz is kész voltam,hogy mindjárt meghalok.De nem.A fájdalom visszalépett.Olyan mintha nem is lett volna semmi.Felálltam s dülöngve jobbra-balra majdnem oda tudtam érni de az ajtóhoz....de nem sikerült....úgy látszik,túl sok erő hagyta e a testemet...elájultam...

******************** Alan szemszöge ********************

Amint Alice kirohant a szobából utána akartam menni de az utamat elállta az a féreg. Meg Akartam fojtani. De nem akkor amikor a húgom ki tudja hová rohant.Nem érdekelve,hogy Itami előttem áll egyenesen mentem az ajtó irányába. Amikor már szinte 2 méter választott el minket szépen félre toltam és kiérve a folyosóra elkezdtem rohanni ki tudja hová Alice-t keresve....sehol sem találtam.Már kezdtem azt hinni,hogy elnyelte őt a föld.Egyszer csak elsuhant mellettem valami.... ( pont mint Alice előtt,vagy az előző részekből személyesen Alan előtt) .... megint....pont mint a múltkor.

Már kezdett az idegeimre menni ez az egész szellemes badarság ezért újra ahhoz a teremhez mentem ahol a zongora és a hegedű voltak.Csak,hogy amikor az ajtóhoz értem meghallottam,hogy valaki játszik a zongorán.Felkészülve mindenre benyitottam. Amikor megláttam,hogy ki játszik rajta megkönnyebbültem de közben még nagyon is furcsálltam a dolgot. Alice játszott rajta.

*Alan:

/ Nem emlékszem.....hogy én vagy bárki más bármikor is tanította volna őt zongorán játszani.../

Lassú léptekkel közelítettem meg a húgomat és amikor már a háta mögött álltam a vállára helyeztem a kezemet.De ő nem reagált. Csak játszott tovább. Nem értettem mi történik vele. Magam felé fordítottam,hogy láthassam az arcát. Egy üveg tekintet fogadott. Még soha sem láttam őt így nézni rám vagy bárkire is a környezetéből. Mindig is....élettel teli tekintetet láthattam. Még ha szomorú is volt...de most...mintha egy teljesen más ember ült volna előttem....és ez a fekete ruha....mégis honnan kotorhatta elő? nem tudtam. Mindkét vállára helyezve kezeimet elkezdtem őt rázni reménykedve,hogy magához tér...de nem....egyszerűen mintha csak a teste lenne itt de a lelke teljesen máshol. Ezt nem lehetett megmagyarázni. Ezt az egészet akkor sem lehetne normális nyelven megmagyarázni ha más is ott lenne és saját szemmel látná. Elég rémisztő látvány volt. Úgy döntöttem,hogy visszakísérem őt a szobájába....csak,hogy ő nem volt hajlandó velem jönni....miért? nem tudni...de amit észrevettem ez az volt,hogy ő folyton a zongorát nézte...lassan kezdtem azt hinni,hogy megszállta valami szellem.

Felkapva őt a karjaimba szinte erővel kivittem őt abból a teremből és akár tetszett akár nem az egyik képességemet használtam és pillanatok alatt már Alice szobájában voltunk.

************** Vissza Alice szemszögéhez ******************

Eszméletlenül a földön hevertem. Egyszer csak olyan érzés fogott el mintha eluralkodott volna valami a testem felett és én a saját akaratom ellenére is mozogtam. Újra az ágyhoz mentem és a ruhát néztem. A kezeim újra a ruhához értek. De most alkalommal már nem láttam azokat az „ emlékképeket” hanem már lassan felöltöztem és kezdtem felvenni azt a fekete esküvői ruhát.Amikor a ruha már rajtam volt elhagytam azt a szobát és elindultam számomra ismeretlen irányba. Nem tudom meddig ballaghattam a folyosókon de egy olyan teremhez értem ahol egy fehér zongora és egy fekete hegedű volt. A sarokban egy régimódi kanapé volt. Semmi több. A termet egyetlen egy ablak világította be..már amennyire képes volt fény bejutni rajta keresztül. Elég sok gyertya volt a teremben.

Leültem a zongora elé és elkezdtem játszani. Elég jól ment...csak,hogy én SOHA nem tudtam zongorázni vagy bármilyen más hangszeren is játszani. A lelkem remegett a testben. De nem tudtam átvenni az uralmat. Mintha valami más irányította volna.

Valaki belépett a terembe. Éreztem,hogy Alan volt az. De nem tudtam megfordulni,hogy rá nézzek.Nem engedte meg ezt nekem a testem. Alan aggodalmasan nézett rám mindvégig aztán jó erősen elkezdett rázni engem. Ha magamnál lennék biztosan leordibáltam volna a fejét és még kapott is volna egyet.De nem tudtam meg sem szólalni. Még rá sem tudtam nézni. A tekintetem folyton a zongorán összpontosult. Nem éreztem semmit abban a pillanatban.

Egyszer csak Alan felkapott a karjaiba és hercegnőként kivitt a teremből. A szemeimből valamiért kicsordultak a könnyek. Másodpercek alatt újra a szobámban voltam....de még mindig nem tudtam megszólalni...már kezdtem attól tartani....hogy ez a vég....