Testvéri kötelék 3 felvonás 2 rész. Első információ.

xxxx év. London.

Kellemesen meleg szél fújt. A levegő nagyon friss volt hisz egész éjjel eső esett. Összehúzva magamon őszi kabátomat ballagtam a főtéren és nézegettem az engem körülvevő emberek arcait. De a mosolygó gyerekek arca miatt szívem összehúzódott szemem pedig könnyekben álltak....az elején. Hisz ébredésem után oly annyit sírtam,hogy már könnyeim sem maradtak. Csak élettelen tekintet.

Egy lócán foglaltam helyet,hogy megpihenjek már órákon át tartandó sétám után. Csak ültem és bámultam az égen úszkáló felhők ezreit. A galambok turbékolása és más madarak csicsergése nyugalmat hozott szívemre és a rossz kedvem eltűnt.

Már épp indulni készültem,hogy fojtathassam sétámat mikor egy kislány futás közben esett fel nem távol tőlem. Nem tudom miért de én egyből oda siettem. Lábra állítva a gyereket leporoltam a ruháját. A kislány szemeit dörzsölgette a könnyek miatt és zokogott. És automatikusan magamhoz öleltem őt. Egy két perc elteltével egy fiatal nő is hozzánk sietett. Amint a kislány meglátta őt egyből sírva hozzá rohant.

- Anyaaaa! - ordította el magát a kislány a nőhöz rohanva.

- Melany...hányszor mondtam,hogy ne szaladj el mellőlem? - szólalt meg oktatóan de egyben aggódó hangnemben a nő. 

- Anyucii! Többé nem fogok elfutni anyuci ígérem!

- Betegre aggódtam magam miattad...

Enyhén elmosolyodva és felálltam és épp indulni készültem mikor a nő engem is megszólított.

- Köszönöm,hogy segített a lányomnak.

- Én....nem csináltam semmit. - enyhe mosollyal az arcomon végül megmozdultam helyemről.

- Jól érzi magát?

- Igen. Nem kell aggódnia.

Mikor már elég messzire mentem megéreztem,hogy a kezemet megfogja valaki és lógni kezd rajta. Mikor lenéztem láttam,hogy az a Melany nevű kislány volt az.

- Ne menj nénikee!

- Ööööm... - hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak.

- Melany...az előbb beszéltük meg azt,hogy nem fogsz elszökni..

- De....a néni nagyon szomorú...te pedig magad mondtad,hogy ha egy ember sír akkor azt fel kell vidítani.

- Hmm?

A nő figyelmesen rám nézett aztán elmosolyodott.

- Sharlott Beginson. Orvos.

- ... Alice Klein...

- Klein? Elég ritka vezetéknév....pár hónappal ezelőtt volt egy páciensem aki ilyen vezetéknévvel rendelkezett...de az után egy látogatóm sem volt melynek ilyen vezetékneve lett volna.
- Tényleg? véletlenül...nem egy lány volt az?

- De igen.

- Nem emlékszik a nevére?

- Sajnos nem....

- ...

- Keres valakit?

- Így is mondhatjuk.

- Ha gondolja....elmehetünk a munkahelyemre és ott én megnézhetem a nevét...talán nem sokat segít magának de....

- Ez is bőven megteszi...köszönöm...és ha lehet...akkor inkább tegezzen...

- Rendben...de akkor te is...

- Rendben...

- Nos...akkor erre tessék...

A kórházig már teljesen más dolgokról beszéltünk. Titkoltam a valódi létemet hisz úgy sem hitt volna annak,hogy én már több mint 400 éves vagyok. Kitaláltam azt,hogy a húgomat keresem mely pár hónappal ezelőtt tűnt el és betegre aggódtam magam miatta. Mikor megérkeztünk kiderült,hogy tényleg ő volt az....Beatrice. Megtudtam,hogy 2 hónappal ezelőtt jelent meg itt. Az után pedig senki sem látta.

Sharlott körülírta nekem a lányom külsejét. Barna haj,vörös szemek. Körülbelül 170 cm magassággal rendelkezik.

Bár nem tudtam,hogy tényleg pont ő e az akit én keresek de szívem mélyén reménykedtem,hogy ő lesz az. Elköszönve Sharlottól és Melaneytől elmentem.

Már besötétedett. A parkot melyben sétáltam már csak a lámpások fénye világiasította be. Siri csend volt...de...a semmiből erős morgásokat kezdtem el hallani...Mikor megfordultam két fehér farkast láttam meg magam előtt. Mind ketten mérgesen néztek rám aztán felém vették az irányt....

Folytatás következik...