Testvéri kötelék második felvonás 13 Rész: Utolsó lélegzet

***************************** Egy évvel később *****************************

Alan és én még mindig a szüleink halála után kutakodtunk....már több mint egy éve fojtattuk....de szinte eredménytelenül. Mostanában Alan egyre gyakrabban felhozza azt a témát,hogy már ideje lenne hazamennünk. „De hisz ez a mi otthonunk” válaszoltam neki mindig amire ő csak sóhajtott és annyit válaszolt,hogy „ nem...ez nem az a hely ahol lennünk kéne” és mindig témát váltott nehogy veszekedés legyen a végeredmény. Egy rész értettem miért akar ennyire elmenni innen....hisz...már háromszor is majdnem elvesztettem az életemet amíg itt voltam...de én nem akartam elmenni innen...épp ezért is folyton húztam az időt néha pedig úgy tettem mintha nem is halottam volna mondanivalóját. Nem akartam elhagyni ezt a helyet egészen addig amíg nem derítek ki mindent...de Alan folytonos nyavalygása...egyszerűen rákényszerített arra,hogy beleegyezzek és elutazzunk innen vissza Mikihez.

Jelen pillanatba is a ruháimat pakoltam. Egy kicsit mérges voltam magamra...nem akartam elmenni...de Alan túlságosan is féltett és az utolsó baleset után már végleg elege lett..hisz..akkor már tényleg egy hajszálon voltam a haláltól. Valaki...meg akart ölni engem. Nem tudom ki volt az. Nem láttam az arcát.Viszont a hangja nagyon s ismerős volt. Nem gyakran volt szerencsém hallani az ilyen férfi hangot. Nem sok mindent mondott...csak annyit.. „ Teljesen olyan vagy mint édesanyád...mindenbe beleütötted az orrodat...” Mindig amikor visszaemlékeztem erre a mondatra kirázott a hideg. Alan az utolsó pillanatban érkezett meg. Ő látta a férfi hátát...de amikor barnít is kérdeztem volna tőle ő letagadott mindent...és már az elejétől kezdve azt állítja,hogy csak álmodtam.

Jelen pillanatban is a ruháimat pakoltam. Nem igazán akartam elmenni innen....de Alan az Alan...ha ő a fejébe ver valamit akkor nem fog békén hagyni amíg bele nem egyezek. Nagyokat sóhajtva raktam be az utolsó ruhadarabokat a bőröndömbe és cipzárra zárva azt leültem az ablakpárkányra. Egyszer a kék eget...egyszer pedig a kertet néztem. Most kivételesen is örültem annak,hogy az ablakpárkánynál kötöttem ki hisz pont azt a férfi állt az udvar közepén amely másfél évvel ezelőtt anya testvéreként mutatkozott be nekem és testvéremnek. Gyorsan leugorva helyemről elhagytam a szobámat és az udvar felé vettem az irányt. Még két perc sem telt le de én már az udvaron voltam. Pontosan ugyan azon a helyen álltam ahol még egy perccel ezelőtt a férfi. Egyszer csak...tapsolást hallottam a fejem fölött. Az a férfi ült a fán. Fekete bőr palást és bőrből készült ruha volt rajta. Az előbb észre sem vettem. Túlságosan is gyanús volt Alan számára már az elejétől fogva...és igaza is volt.

- Nagyon gyorsan ideértél kicsi lány. Szerencse..nincs itt az a taknyos srác...így előbb veled aztán pedig a bátyáddal végzek majd.

- M...micsoda?! hehe ...végezni akarsz...VELEM?! Túl jónak képzeled magad ha azt hiszed,hogy lesz annyi erőd...

- Hidd el drága unokahúgocskám.

- Ne nevezz engem unokahúgocskának...

- Miért ne tenném? hisz rokonok vagyunk.

- És ezért akarsz megölni engem és Alant?

-Tudod...nem igazán jó kapcsolatban voltunk apáddal...

- Szóval apámmal való viszonyok miatt akarsz végezni velem...logikus...

- Akár tetszik akár nem de ez az igazság..

A férfi leugrott a fáról amelyen ült és lassan elővéve pisztolyát közeledett felém.

- Ne vedd magadra..ez személyes ügy.

Váratlanul ő felém rohant és még mielőtt bármit is tudtam volna tenni már a karjai között voltam a fegyver pedig a mellkasomon landolt.

- Ha ennyire utálod az apánkat....anyut is te ölted meg mi? Nem tetszett neked,hogy anya őt választotta...épp ezért is...

- Igen....én voltam...Ti épp akkor voltatok még alig egy évesek. Tudod...ha talán akkor...anyád nem futott volna össze velem...talán..de csak talán...ő életben maradt volna...

- Ezt nem hiszem el....megölted...a saját testvéredet.....

- Nem a legjobb érzés volt az ő tekintetét látni anno....

*************** Luka emlékei a vér éjszakáról *************

*********************Luka szemszöge***********************

A park közepében álltam a tekintetemet a holdra szegezve. enyhe szél fújta a hajamat. Körülöttem csend volt. Pont az a hatalmas csend amelyhez már annyira hozzászoktam. Már épp azon gondolkodtam,hogy indulnom kell amikor egy női hang zavarta meg a gondolataimat.

- Bátyus?

A fejemet a hang irányába fordítottam. Azt a személy pillantottam meg amelyet imádtam és gyűlöltem is egyben. Egy rész örültem annak,hogy viszont láthatom...de másrészt...nem akartam,hogy ez a nap is bekövetkezzen. Hisz...megesküdtem....hogy ha még legalább egyszer is látom húgomat viszont...ő életét fogja veszíteni Yoruval együtt....

Yuki egyből a nyakamba ugrott...én gyengéden visszaöleltem őt...Ő kérdezett..én nem válaszoltam...Ő aggodalmas tekintettel nézett engem...én hideg és egyben üres tekintettel válaszoltam neki. Ő sírt..én pedig csak semleges arccal néztem őt. ....

- Annyira hiányoztál...mégis..hová tűntél el? több mint három év telt el az utolsó találkozásunk óta...de te semmit sem változtál velem ellentétben....soha nem fogod elhinni mi minden történt velem..és és Yoru összeházasodtunk és ikrein születtek...muszáj meglátnod őket...annyira aranyosak...talán már felébredtek...gyere..

Yuki életvidáman fogtam meg a karomat és elkezdet húzni a ház irányába. Én megállítottam őt. Ő újra aggodalmas arc kifejezéssel nézett rám.

- Valami baj van?

- Bocsáss meg húgi....

Előragadva a pisztolyt a mellkasához szegeztem a fegyvert és meghúztam a ravaszt. Másodpercek elteltével már Yuki holtestét tartottam a karjaimban....Lassan a körülöttünk lévő hideg hófehér hó Vöröss színre váltott. Lerakva őt a földre elindultam a ház felé. Beérve az épületbe megöltem abban a pillanatban szolgáló összes embert. Talán a vég szagától...talán mástól...de Yoru is előbukkant. Amikor meglátott engem szemei kerekedtek aztán dühbe gurultak. Szemeiben könnyek álltak. Éreztem rajtam Yuki vérének a szagát.....Amikor én felé szegeztem a fegyvert ő nem ellenkezett. Egyszerűen csak állt és várt. Elfogott a düh és háromszor is meghúztam a ravaszt. Yoru a földre esett aztán szépen lassan hamuvá vált a teste....

- Az ezüst golyó...porrá változtatja a vámpírokat....ezt te is jól tudtad....

Lassú léptekkel ballagtam a folyosókon és megöltem mindenkit aki útba került. Egyszer csak...egy gyermek sírását hallottam meg. A hang felé vettem az irányt. A folyosó végén elhelyezett szobából eredt a sírás. Ajtót nyitva egy talán velem egy idős fiút láttam meg. Két gyereket tartott a kezében aztán az ablakhoz véve az irányt egy vigyort ejtett ki ajkán és leugrott mint a két gyerekkel együtt. Az ablakhoz osontam. Amikor kinéztem senkit sem vettem észre. Elrejtve a fegyveremet elhagytam a kastélyt. Megesküdtem,hogy soha nem térek ide vissza....de....15 év elteltével....mégis ....visszatértem erre a vérrel elontott helyre azért,hogy újabb vért ontsak ki ennek a kastélynak a földjére...

********************** Emlékek vége **********************

- Csak nem....visszaemlékeztél arra a pillanatra amikor hidegvérűen meggyilkoltad őket?

- Eltaláltad pici lány...na de...Isten veled...

Még jobban a mellkasomhoz nyomta a fegyvert....aztán kilőtt...